A NYUGHATATLAN (WALK THE LINE)

 Ma végre sikerült megnéznem ezt a filmet. Egy színész miatt - Joaquin Phoenix - miatt voltam rá kíváncsi. Szeretem, ahogy játszik, nagyon tehetségesnek tartom - és nem csalódtam most sem a választásában, hogy elvállalta ezt a szerepet.

A film egy énekes életét dolgozza fel, kinek neve Johnny Cash. Azt tartom, egy film arról szól, ami megmarad bennünk, miután visszagondolunk rá - ha egyáltalán eszünkbe jut még azután, hogy láttuk. Nos rám nagy hatással volt a film - ezért is írok róla. Nem az a világ, amivel az 50-es, 60-as években egy hírességnek szembesülnie kellett, hanem két ember kapcsolata, a kapcsolatukon átszűrődő érzések.

Mennyi ember vágyik arra, ami ennek a két embernek megadatott! Sohasem azt nézzük, milyen út előzte meg a boldogságot, mit tettek érte, csak azt, hogy bezzeg nekik sikerült! Két emberről szól ez a film - akik egyszerre voltak egymás barátai, egymás társai, akik még a halálba is szinte egyszerre mentek (4 hónap különbséggel).

Szerintem mindenki ilyen kapcsolatra vágyik - amikor két embernek már a puszta tekintete is beszélget egymással, amikor megszűnik a távolság és a "színpad" két legtávolabbi pontján is egymás mellett állnak - amikor értik mikor, miért követ el a másik hibát és megértik azt - mert nem történhet az életükben egyetlen pillanat sem, ami ne még közelebb hozná őket egymáshoz - legyen az fájdalmas, vagy vidám.

Sokáig kerestem a szerelmet. Azt hittem ez az érzés egy-egy emberhez köthető, hiányzik belőlem és majd valaki MÁS váltja ki, hogy érezhessen milyen az. Ma már tudom, az igazi boldogság nem így működik - önmagunkban kell megtalálni azt, és akkor még könnyebben tartós marad, ha olyan társunk van, akivel kölcsönösen, erőlködés nélkül élhetünk úgy, hogy nem gátoljuk egymásban ezt az érzést, nem akarjuk, hogy egymásból váltsuk ki - csak élvezzük, ahogy önmagunkból kiáramlik, és az együttlétünkkel összeaadóik.

Nekem megadatott, amiről szerintem ez a film szól. Én is fájdalmas utat jártam be hozzá, és hálát adok minden nap, hogy sikerült, mert a szabadság (amiről korábban már írtam,) hiszem, hogy csak önmagunkból fakadóan élhető meg, és még erősebb tud lenni, ha egy társ a szabadságunk mellett, szabadon van mellettünk - (egy ilyen szempontból) azonos életfelfogással. Megerősítés, hogy létezik ilyen életforma - amikor két ember nem a kezével, a vágyaival, a félelmeivel kapaszkodik egymásba, hanem puszta létükkel, a puszta pillanattal - legyen az bármilyen, hálát adva minden percnek, hogy megtörtént.

A legtöbb ember számára fontos, hogy legyen párkapcsolata és az társkapcsolat is legyen. Még többen azonban annyira félnek a magánytól, hogy beérik hazugságokkal is, és a hazugságok között nem veszik észre, hogy egyetlen kapcsolat sem állhat meg azzal, hogy végre van valaki mellettünk, nem süppedhetünk bele a vélt biztonságba.

Folytonos változásoknak vagyunk kitéve az élet minden területén, és ha nem vesszük észre, hogy a változások rólunk szólnak, hogy önmagunkban kell változnunk, akkor a változástól való félelmeink, vagy a változás utáni vágyaink felőrölnek bennünket - nem a társ a hibás, akivel hazugságokban élünk, hanem saját hazugságaink.

Mennyi ilyen kapcsolatot látok, ahol az emberek becsapják önmagukat azzal, hogy nem akarják ezt észrevenni milyen is valójában az életük, azzal, hogy újabb és újabb kísérletet tesznek arra, hogy majd valami külső körülmény elhozza nekik a várva várt boldogságot! Majd történik valami, majd jön valaki... közben az élet pereg, a szomorúság nő, a problémák, betegségek gyülekeznek ... és végső elkeseredésben, már akár egy óriási ugrásra is elszánjuk magunkat, csak már legyen vége! Az ugrás azonban megint nem bennünk megy végbe - mert ha így lenne, egy kisebb lépés is rengeteg változást hozhatna magától - hanem a külvilágot próbáljuk megváltoztatni, lecserélni magunk körül - de a megváltozott külvilágban sem tudunk elbújni önmagunk elől, aki alapjában véve továbbra sem változott. ..

Hányszor nekifutottam és futottam el én is! És csak mostanában értem el oda, hogy nem futkosok :)) Csak mostanában értem meg arra, hogy megérthessem és ezzel átélhessem mekkora különbséget jelent "önmagunkon belül lépkedni", egyre beljebb ...  egyre nagyobb távlatokba, amikor egy szűk kisszoba négy fala közt is elérhetővé válik az egész világ, amikor az emberek zsivalya között is átjárhat a csend - óriási szerencsém van, hogy mindezt valakivel kézenfogva tehetem meg, és nem csak magamban.