ÉLETKÉP

 A városban jártam ma... érdekes élmény volt. A troli késett fél órát, a várakozók forrongtak. Mikor befutott végre egy troli, nem indult rögtön, várakozott. Beérte másik kettő, üres troli. A várakozók között egy idősebb hölgy fűnek-fának ontotta felháborodását, alig várta, hogy kinyíljon a troli ajtaja és leteremthesse a troli vezetőjét is. A sofőr kétségbeesetten védekezett, hogy őt a központ irányítja, de az idős hölgy csak ontotta magából az indulatot és elérte, hogy a sofőrt is kihozza a sodrából. Ekkor a sofőr kihangosítva, leteremtte a központban üldögélő diszpécsert, aki kétségbeesetten szabadkozott, hogy nem tehet a dugókról, arról, hogy egy villamos elállta a kereszteződést, ő csak a dolgát végzi, lehetőségeihez mérten... és az indulatok csak gyűrűztek tovább...

A városban tombolt a dugó, az emberek türelmetlenül káromkodtak, mutogattak, dudáltak... és ez csak a reggel. A nap kezdete... Egyetlen mosolygó embert sem láttam az utcákon, pedig sokáig tekeregtek...

Ki vethet véget ennek az ingerültségnek, ennek a gyűlölködésnek, egymás "rugdosásának", ennek a rengeteg félelemnek, ami mindezt kiváltja, ennek a rengeteg szeretet vágynak, ami bölcsesség nélkül agresszióba, ingerültségbe, elkeseredettségbe, figyelmetlenségbe, türelmetlenségbe csap át? Ki, ha nem mi, magunk? Aki nem érti meg mi áll minden történés mögött, akiben nem épül ki a megértés, a tolerancia.. az csak hömpölyög a felkavaró energiahullámokkal és egyik szájból a másikba csapnak át az indulatok teret hódítva az egész világ felett.

Az érdektelenség leforrázzó, "ha nekem nem jó, másnak miért legyen az?" attitüd egyre bátrabban visít bele a kellemes dallamokba és az ember önkéntelenül is betapasztja a fülét ne kelljen hallania - s közben egymás belső segélykiáltását sem halljuk, már semmit sem hallunk, csak a giccses médiahúzásokat, az alattomos, csöpögő érdek "szeretlek"- eket... átöleljük egymást és közben hallelúját üvöltünk annak reményében, hogy Isten megsegít.  Üvöltünk, mintha végtelen távolságba kellene eljutnia a hangunknak - pedig Isten ott lakozik bennünk és néma mosolyunkat hamarabb megértené. De mosolyogni nem tudunk... a mosolyunk hiánya = a hit hiánya.

Nem merjük elhinni, hogy anélkül is felfigyelhet ránk valaki, hogy beleüvöltünk az arcába, nem merjük élvezni egymás társaságát, nehogy valamivel megbántsanak. Nem merünk arról beszélni, ami igazán érdekel bennünket, mert azzal kiadnánk magunkat ... inkább "elbújunk", inkább magányosan nyalogatjuk a "sebeinket" és abból merítünk erőt, hogy mást is jól "megrugdostak", vagy épp mi "rugdosunk meg másokat"... Életkép - életképtelen életöröm - képtelen élet.