Tibeti kolostorok misztériumai - reinkarnációs élmény (2004.04.24)

Jelen életemben egy tibeti energetikai gyógyító rendszer egyik tagjának mondhatom magam. Sokáig hittem, hogy a kézrátétes gyógyítás hit kérdése, de saját magamon tapasztalhattam, aki mindig mindent megkérdőjelez, hogy nem így van. Valami más működteti, a hit csak még jobban felerősíti.

Valahányszor a társaim áhítattal beszélnek Tibetről, én mélyen hallgatok. Nem tudom azt mondani mennyire vágyok oda. Jobban érzem magam Európában. Ha felkínálnák, hogy három országba elmehetnénk, és közülük az egyik Tibet lenne, többségük rögtön kapna az alkalmon. Én mindenképp a másik kettő közül választanék. Sokkal jobban vonz például Egyiptom, vagy Peru. Pedig semmi bajom a tibeti kultúrával. A tibeti embereket tisztelem és teljes mértékben elfogadom az energetikai rendszert is. Úgy gondoltam társaimat előző életeik emléke csalogatja vissza, én pedig biztosan még sosem jártam ott.

Mikor az első tanfolyamon részt vettem, vártam, hogy a mesterem majd felfigyel rám, de semmi ilyen nem történt. Ez rosszul esett. Aztán következtek a további tanfolyamok. Siettem volna, de hónapokat kellett várnom a további fejlődésig, és nem értettem mit kell ennyit misztifikálni az egészet. Mikor megkaptam az első szimbólumokat már a legegyszerűbbekkel is órákat bíbelődtem, mire megtudtam jegyezni őket, míg a többiek pillanatok alatt otthonosan mozogtak a jelek között. Eleinte sok kudarc érte az egómat, aztán szép lassan elfogadtam, hogy egy vagyok a sok tanítvány közül. Elhessegettem a zavaró gondolatokat és megpróbáltam azt csinálni, amit a mesterünk mondott, bár nagyon nehezemre esett. Ma már szeretek jelentéktelen tanítvány lenni, mert tudom a jelentősség egész másban nyilvánul meg. A jelentősség nem  gyógyításban, vagy a gyógyító személyében, hanem a gyógyulásban rejlik.

Már évek óta ezt az utat járom, mégis csak mostanában derült fény arra, hogy mégis csak jártam valamikor Tibetben.

Nem tudok kort meghatározni, talán nem is lényeges. Tibetbe születtem egy szegény családba, sokadik gyermekként. Tisztán látom magam előtt szüleim szeretetteljes tekintetét. Akkoriban természetes volt, talán még ma is, hogy a sokadik gyermeket kolostorba adják, akár többet is. Velem is ez történt. Persze ezt nem börtönként kell elképzelni. Védelmet kaptunk, ételt, italt, szállást, tanítást és akkor mehettünk el onnan, amikor akartunk. Kezünkben volt a döntés joga.

Egy nap meghalt az egyik idős mester. Bementem a szobájába és megdöbbenve láttam, ahogy ülő helyzetben békés arccal pihent. Önként lépett ki a testéből. Ezen nagyon megdöbbentem és teljesen értelmetlennek találtam. Most még erősebben éreztem, hogy nem akarom ezt az életformát. Otthagytam a kolostor nyújtotta biztonságot. Indiába mentem.

Nem tudtam mit is akarok valójában, de úgy éreztem élni akarok. Egy gazdag család tanítót keresett a fia mellé, gondoltam megpróbálom. Szerzetesi ruhám méltóságot sugárzott, alkalmaztak, de gyorsan kiderült a ruha mögött nem sok alázat és tisztelet rejtőzik, ugyanis kikezdtem a fiú nővérével, mert bizony nagyon megtetszett. Gyorsan elbocsátottak.

Az eset kellemetlenül érintett, azt viszont megértettem, nem akarok egy hétköznapi életet élni, valami különleges dologra vágytam. Megláttam egy fakírt, akit csodálattal néztek az emberek. Én is fakír akartam lenni.

A fakír elfogadott tanítványának. Gyakorlatokat kellett elvégeznem. Egy alkalommal ki kellett mennem az utca forgatagába és mozdulatlanul, rezgés nélküli arccal kellett ülnöm órákon át, elviselve az emberek megjegyzéseit. Hamar feladtam. Már csak azért is, mert a szememmel önkéntelenül is követtem az előttem elhaladókat. Egy másik alkalommal a tűző napra küldött, megint csak mozdulatlanul kellett ülnöm, és tűrnöm kellett a hőséget, a forróságot, a szomjúságot. Ezt sem voltam hajlandó sokáig csinálni, így itt is kiadták utamat.

Nem volt kedvem tovább maradni Indiában. Megint útra keltem. Utamon kolostorokban szálltam meg. Mindenhol szeretettel fogadtak, élelmet és szállást kaptam, míg kipihentem magam, aztán tovább haladtam. Egy alkalommal gyógyító kolostorba kerültem. Itt is bizalommal fogadtak. Volt ott egy kis udvar egy apró kis szökőkúttal. Leültem a tövébe és falatoztam, közben figyeltem mit csinálnak a szerzetesek. Kézrátéttel gyógyítottak! Nagyon megtetszett, én is meg akartam tanulni, de ekkor már nem voltak olyan szívélyesek. Azt mondták olyan tanítások ezek, amihez először tudniuk kell mennyire tiszta a szívem. Elegem volt, hogy folyton próbáknak akarnak kitenni, arra sem voltam kíváncsi miken kellene keresztül mennem ahhoz, hogy én is tanulhassak, odébbálltam. Pedig szó sem volt próbákról, egyszerűen annyit kellett volna mondanom, szeretnék segíteni az embereken.

Az egyik szerzetes utánam lépett. Azt mondta, ne aggódjak, majd ő tanít engem. Ő lett a mesterem. Nem értettem miért vállalt el, akkor még nem, de nem is volt fontos. Azután gyorsan kiderült, hogy ő sem állt biztos lábakon a kolostorban, megszegte a szabályokat és elküldték. Bizonyos tudásra azonban már szert tett és többre vágyott. Engem eszközként használt. Megérzett rajtam valamit, amiről nekem fogalmam sem volt. Megérezte, hogy olyan tanítvány leszek, aki hamar felülmúlja őt, de ha ügyesen irányít, mégis hasznára lehetek.

Az első fontosabb dolog, amit el kellett sajátítanom, a testkilépés volt. Egy szűk, sötét szobában kellett ülnöm, a hátamat a falnak támasztottam. Ő egy másik szobában volt. Nekem a falakon keresztül meg kellett néznem mit csinál, és megdöbbenve tapasztaltuk mindketten, hogy igen hamar sikerült. Erre volt szüksége. Az volt a dolgom, hogy testkilépéssel elmenjek a gyógyító kolostorba és szimbólumokat lopkodjak neki. Azt mondta ő is jön velem, de hamar kiderült, hogy nem képes rá. Nem igazán értettem mire kellenek neki a szimbólumok, de megtettem, amit kért, mert fantasztikus élmény volt. A sok gyakorlással egyre kicsiszolódtam, képes lettem egyszerre több helyen ott lenni, hallottam mit beszélnek, láttam mit csinálnak az emberek. Elsősorban kíváncsiskodásra használtam és remekül szórakoztam. Közben a testem békésen pihent a kis szobában.

Egyre nőtt az önbizalmam és egyre merészebb lettem. Nagyon tetszett, hogy senki sem vesz észre. Egyszer azonban túl messzire mentem. Egy gyógyító kolostor szertartásába kotnyeleskedtem bele. Ahogy „beléptem” a terembe, megdöbbenésemre rám meredt egy szempár. Észrevettek!! Olyan magas szintű mesterük volt, aki rögtön kiszúrt még fizikai test nélkül is. Rögtön tudtam, ha nem tűnök el azonnal, baj lesz. Bár másodpercek töredéke alatt távoztam, még így is megsérültem. Olyan erősen nézett rám a mester, hogy energetikailag megégtem és nem hittem a szememnek: a kis szobában a fizikai testemen is megjelentek az égési sérülések! Ez kihívás volt! Olyan tudás, aminek akkor még nyomába sem értem.

Döbbentem ismertem fel a mestert, aki jelen életemben is egyik mesterem. Nem szeretnék semmilyen módon utalni rá ki az, ő úgyis tudja. Egyszerűen nagy betűvel, Mesternek fogom hívni tiszteletem jeléül.