részlet a kéziratomból ...

Spanyolország, reinkarnációs élmény

Egyik legborzasztóbb és leghorrorisztikusabb élményem ez az életem volt. Ennek az életnek technikailag nagy tanulsága van számomra.

Gyermekkoromban sokszor volt egy visszatérő álmom: azt álmodtam, hogy egy általános iskolai osztálytársammal megyek hazafelé, és nagyon félek a sötétben. Az utca végén elválunk, mert ő két utcával lentebb lakik. Egyedül megyek tovább. Közeledek a házunkhoz, látom, hogy nyitva van az ajtó. Belépek, és az ajtó becsukódik mögöttem. Ahogy a szobába érek, ott találom a szüleimet meggyilkolva. Tisztán láttam a holttestüket, ami nagyon megviselt. Az álmom színes volt és mindig ugyanúgy kezdődött és ugyanúgy végződött: szerettem volna kirohanni az ajtón, de nem tudtam. Odakint állt valaki, és nagyon féltem. Legközelebb, miután elváltunk az osztálytársamtól, már az utcánk elején tudtam mi fog otthon várni, mégis végigmentem az úton minden egyes alkalommal és csak akkor ébredtem fel, miután megnéztem a holttesteket. Sok éjszakát rettegtem végig.

Amikor az egyetemen pszichológiát tanultam, megkérdeztem a tanárnőt, mit jelenthetnek ezek az álmok. Azt felelte a félelmeimet vetítem ki, félek az elszakadástól. Azért látom holtan a szüleimet, mert már szeretnék önállósodni, de magamtól nem merem megtenni. Elfogadhatónak tűnt a válasz.

Aztán felnőttem. Férjhez mentem, gyermeket szültem, de az álmok nem szűntek meg. Úgy gondoltam így Krisztuskorban az ember már leváltnak mondható, ám az álom visszatért, újra és újra. Ekkor olyan technikához nyúltam, amit tanultam. Feltettem a kérdést: van-e köze az álmoknak valamelyik előző életemhez? Megdöbbentett, amit láttam:

Az éjszaka leple alatt egy házhoz lopakodtam. Tudtam, a mi házunk, de nem értettem miért kell lopakodnom. Az ajtó nyitva volt. Bementem. Nem volt valami sok bútorzat, elég szegényesen élhettünk. Az egyik szobában, a félhomályban egy széken ülő alakot láttam. Valahogy fényt gyújtottam. A nővérem volt az, odakötözve a székhez, lehajtott fejjel. Elvágták a torkát. Csupa vér volt minden. Nem tudom a fájdalom volt-e nagyobb vagy a pánik, ami úrrá lett rajtam. Menekülni próbáltam de utamat állták…

Ekkor döbbentem rá, hogy azok az álmok (legalább is az én esetemben, és miért ne működhetne ez így másoknál is) melyek mély nyomot hagynak bennünk ébredésünk után, lehetnek előző életek emlékeinek és jelen életbeli életünknek összemosódásai. Tudtam, hogy hazamegyek, de jelen életbeli otthonomat láttam, tudtam, hogy megölik azt, akit szerettem, de jelen életbeli szeretteimre cserélte az agyam.

Hogyan történhet ilyesmi? Egyetlen magyarázatom van rá. Köztudott, hogy alváskor testkilépés történik. Testkilépésen a fizikai test elhagyását értem. A fizikai testet az aura különböző rétegei veszik körül, melyben lenyomatainkat, emlékeinket is tároljuk. Agyunk a fizikai sík része és mikor ébredezünk és visszatérünk fizikai testünkbe, szűrőként működik. Az én agyam kissé hézagosan szűr és átvillannak foszlányok, amiket valahogy fel kell dolgoznia. Összekeveri a tudatos és tudatalatti elemeket. Bár tudom az álmok elemzése ingoványos talaj, nem is szeretnék különösebben rátérni, mégis meggyőződésem mások is lehetnek így ezzel. Néhány álmunk nem más, mint emlékezés. Reinkarnációs utazással ezek az emlékek visszanézhetők, és a jelen életben keltett félelem, feszültség, vagy más negatív élmény oldható vagy meg is szüntethető.

Mióta láttam ezeket az előző életbeli képeket, egyetlen egyszer nem tért vissza az álmom.

Erről az életemről szeretnék most írni.

Különös módon akadtam rá. Egy tanfolyamon vettem részt, ahol tibeti energetikai gyógyítást tanultam. Az ilyen tanfolyamok köztudottan felerősítik az intuitív képességeket.

Már a tanfolyam végén jártunk. Általában körbeszélgetéssel zárunk, ahol mindenki elmondhatja pár szóban, hogyan érezte magát, milyen élmények érték. Félek az ilyen körbeszélgetésektől, mert nem szeretek a figyelem középpontjában lenni, már pedig itt mindenki síri csendben hallgatja a másikat, minden szempár a beszélőre szegeződik, mint egy kivégzésen, én legalábbis így éltem meg. Épp azon rettegtem, mikor kerül rám a sor, amikor a szemem megakadt valakin. Korábban már váltottunk pár szót, de nem többet vagy kevesebbet, mint a többiekkel. Most ránéztem és valahogy ő is pont rám nézett, és ahogy összetalálkozott a tekintetünk furcsa dolog történt. El kezdtem zokogni, de olyan hevesen, hogy el kellett hagynom a termet, hogy ne zavarjak másokat. Borzasztóan kellemetlenül éreztem magam. Csak pár kép pergett le előttem, inkább az érzelmek jöttek fel erőteljesen. Olyan hevesen dobogott a szívem, hogy majdnem rosszul lettem. Odakinn kicsit sikerült megnyugodnom. Visszamentem a szobába, leültem. Édesanyám (minden tanfolyamot együtt végzünk) kétségbeesetten próbált kiszedni belőlem pár szót, de ahogy meg akartam mutatni a velünk szemben ülő férfit, megint el kezdtem zokogni. Elég ciki volt. Viszont megúsztam az élménybeszámolót. Nem mintha így nem vontam volna magamra a figyelmet.

Bár még szipogtam, próbáltam figyelemmel kísérni mit mondanak a többiek. Mikor a velem szemben ülő férfira került a sor, meglepődtem, hogy tulajdonképpen hozzám beszélt.

-        Mikor eljöttem, még nem tudtam, miért kell itt lennem. Most már tudom. Van itt valaki, miatta jöttem. Őszintén be kell valljam, eddig sem utasítottam el mereven a reinkarnáció elméletét, de nem igazán foglalkoztatott. Semmi bizonyítékom nem volt sem ellene, sem mellette. Mától viszont vallom, hogy vannak előző életek és én most találkoztam valakivel, akit régóta ismerek…

Miután mindenki elmondta a kis monológját, leszámítva engem, a férfi odajött hozzám. Kezet nyújtott és azt mondta:

-        Szia, engem most XY-nak hívnak. Örülök, hogy viszont látlak. Ha jól érzem, legutóbb én távoztam korábban. Láttam nagyon felkavart téged a dolog, had adjam meg a telefonszámom, talán egyszer találkozhatnánk és megbeszélhetnénk a dolgot. Lehet, hogy segítene neked.

Khermit volt az, akivel már Velencében is találkoztam, az 1500-as években. De nem a velencei találkozás kavart fel annyira. Valamikor éltem Spanyolországban… ő is…

Szegény családba születtem, volt egy kis házunk, egy kis föld, amin dolgozhattunk, de valójában semmink sem volt, mindent csak használhattunk a földesúrtól a munkánkért cserében. Volt egy nővérem is. Nem igazán zavart, hogy szegények vagyunk, vidáman éldegéltünk. Esténként a magunkfajták összegyűltek a tengerparton, zenéltünk, nem gitár volt, de valami hasonló húros hangszer, és táncoltunk. A tanfolyamon tisztán láttam, amint a tűz körül táncolok, magasra emelem a karjaimat és könnyedén mozgatom csuklóból a kézfejemet, éreztem a lábam alatt a puha homokfövenyt. Úgy néztem ki, mint valami cigánylány. A derekamon fénylő érmékből lánc futott végig, bokáig érő bő szoknyám könnyedén libegett és felül egy bő, fehér, húzott blúz volt rajtam, amiből kacéran kikandikált az egyik vállam. Hosszú fekete hajam és zöld szemeim tényleg igézőek voltak. Kacér mosollyal az arcomon táncoltam, de csakis egy valakinek szólt a mosoly, a gitáros fiúnak. Időnként pajkosan összenéztünk, de semmi más nem jelezte összetartozásunkat. Khermit volt az a fiú. Még egyetlen életből sem hoztam át ennyire intenzíven a szerelem érzését. A szerelem okozta fájdalmat igen, de a boldogságot nem.

Hamar szerelmesek lettünk. Még fiatalka voltam, a nővérem meg is tett mindent, hogy lebeszéljen róla, de az én szívem egyre hevesebben dobogott, valahányszor csak Khermitre gondoltam. Alig vártam, hogy viszont lássam. Ügyet sem vetettem másokra, az akkori szokásokra, hiába féltettek.

Az az osztálytársam, akit az álmomban láttam, akkor az édesapám volt. Felakasztották miattam. Akkori nővérem pedig jó barátnőm jelen életemben, a tanfolyamon is ott ült mellettem. Teljesen meghatódott a számomra igen kínos jeleneten.

Mint mondtam, egy földesúr birtokán éltünk. Furcsa szokások voltak akkoriban divatban. A földesúrnak joga volt az első éjszakához. Ő döntötte el akar-e élni vele. Ez vonatkozott minden a földbirtokán születő lányra. Rám is. Én ezt nem tudtam.

Hamar híre szaladt annak, hogy felcseperedtem és persze a földesúr fülébe is eljutott. Ám az első éjszakáról már lemaradt. Mindig mindent tudott, mindenfelé az ő besúgó emberi voltak. Mikor megtudta, hogy megszegtem a szabályt, irdatlan düh fogta el. Remélte, hogy ronda vagyok… végül is egyetlen éjszakáról van szó, utána hallani sem akar rólam többet. Általában legalábbis egyetlen éjszakára kötelezett mindenkit. Ha viszont valaki szemrevaló volt, annak a továbbiakban is kötelessége volt szórakoztatni őt.

Berendeltetett magához. Fiatal voltam, olyan lázadó típus, és nem utolsó sorban fülig szerelmes, természetesen eszem ágában sem volt megjelenni nála, ő viszont nem hagyta annyiban. Elfogatott és odahurcoltatott. Dühöngött. Mikor könnyes szemekkel, csapzott hajjal, ziláltan beléptem, csak nézett rám mereven. Nem akartam hinni a szememnek, rögtön felismertem Marco-t. Egy újabb közös élet.

Próbált kedves lenni hozzám, de nem értettem miből gondolta, hogy azok után, hogy erőszakkal odavitetetett, pár kedves szó hallatán miért kellene a nyakába borulnom. Megvetettem őt és minden tagommal undorodtam tőle. Ezt a tudomására is hoztam. Bután viselkedtem mikor kitört belőlem, hogy én csakis egy valakit szeretek, és az sosem lesz ő. Nem bántott, nem erőszakoskodott tovább, de közölte, mától fogva ott fogok lakni és szeretni fogom őt. Szeretni fogom őt, ha azt akarom, hogy éljenek azok, akiket én szeretek.

Bezárhatott. Bánthatott, a szívem nem tudta megvásárolni. Khermit jelentette számomra a szerelmet. Mikor rá gondoltam, úgy éreztem bármi történhet velem. Minél hidegebb voltam, annál elkeseredettebben próbált betörni, aztán megunta. Egy éjjel berontott a szobámba, először kedvesen közeledett, de én eltoltam magamtól. Ez alkalommal azonban nem ment ki a szobámból, el kezdte tépni a ruhám. Persze nem hagytam magam, kézzel-lábbal ellenkeztem, csikartam, haraptam, rúgtam. Mégis ő volt az erősebb. Öntelt vigyorral távozott és kettőre zárta maga mögött az ajtót. Egy darabig szipogtam, aztán valahogy elaludtam. Attól az éjszakától kezdve pokollá tette az életem. Nem volt több kedves szó, könyörgés. Csak erőszak és az öntelt vigyor az arcán.

Nem tudtam volna elviselni egy újabb hetet, így megpróbáltam úgy tenni, mintha elfogadtam volna. Az első alkalommal, mikor kedvesen megsimogattam az arcát, kezes báránnyá változott. Boldogság csillogott a szemében és megígérte, hogy szabadon járhatok-kelhetek a birtokán. Csak erre vártam. Az első adandó alkalommal megszöktem.

Tudtam, nem fogja szó nélkül tűrni. Gyorsan kellett cselekednem. Haza nem mertem menni. Khermithez menekültem. Nagyon aggódott miattam, de nem tehetett értem semmit. Megfenyegették hasonló módon, mint engem. Tudtam, nem lenne szabad vele lennem, hisz veszélybe sodorhatom, de annyira vágytam már arra, hogy a karjai között tartson. Átölelt, én pedig csak zokogtam. Pár nap telt el. Ezalatt Marco beváltotta az ígéretét. Hamar a fülembe jutott, hogy megölette édesapám. Az emberek azt akarták, tűnjek el.

Kétségbeejtő helyzet volt. Khermittel kitaláltuk, hogy megszökünk. A tervezett szökés előtti éjjelen még megpróbáltam elköszönni a nővéremtől. Óvatosan kellett odalopóznom, nehogy bajba sodorjam őt is. Csend volt. Úgy láttam az ajtó kicsit nyitva volt. Beléptem. Meggyújtottam egy mécsest és szörnyű kép tárult elém. A szobában egy székhez kötözve találtam. Elvágták a torkát. Vér borított mindent. Sikítani szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon. Eleredtek a könnyeim. Megpróbáltam elmenekülni, de utamat állták. Több férfi volt és bármerre futottam, mint egy űzött vad, csak vergődtem a csapdájukban. Az egyik elkapott és visszacibált hajamnál fogva a házba. Marco állt ott a testvérem mellett, gúnyosan vigyorgott. Odalépett hozzám és két ujja közé fogta az állam.

-        Én megmondtam! Nem lett volna egyszerűbb szeretned engem? Mától fogva senki sem nyúlhat hozzád, megértetted? Szeretni fogsz, amíg ÉN úgy akarom.

Hogy ezután mi történt nem tudom, talán felmondták a szolgálatot az idegeim és elájultam.

Nem tudom mennyi idő telt el. A következő képem, hogy Khermit szorít magához, egy pajtában. Nem értettem hogy kerültem oda. Itt voltak rendszeres találkáink. Mennyi édes óra rejtekhelyéül szolgált, most koránt sem túlfűtött légyott helyszíne volt. Egy szót sem szóltunk, csak elmerültünk egymás szemében és szorosan összebújtunk. Féltem. Féltettem őt, szerettem volna, ha elmenekül, de ő sosem hagyott volna magamra. Ekkor zajra lettünk figyelmesek. Marco emberei voltak. Ránk rontottak és erőszakkal kitéptek a karjaiból. Lefogták, de a túlerővel szemben hiába küzdött. Lábánál fogva kicibálták és a szemem láttára agyonverték. Sikítottam, próbáltam kitépni magam, de hiába. Mivel haraptam, az egyik jól fejbe vágott. Elájultam. Mikor észhez tértem egyedül feküdtem a pajtában. Khermit nem volt ott. Reméltem, hogy csak álom volt az egész, de ahhoz túlzottan sajgott minden porcikám.

Volt egy barátnőm, Kasmar. Nem érzem tisztán ki volt ő, talán Khermit testvére, vagy unokatestvére, de biztos nem az én rokonom.  Megkerestem, de nem akart szóba állni velem. Félt, mint mindenki. Láttam rajta, a könnyeivel küszködik, de szótlanul elfordult. Az egész falu kitagadott. Akkorra már senkim sem maradt. Legjobban Khermit elvesztése fájt. Szerettem volna elbúcsúzni tőle, de csak messziről figyelhettem a szertartást. Kasmar egyszer felém fordult. Jelenlegi édesanyámat ismertem fel benne.

Rongyos volt a ruhám, éhes voltam és fáradt. Senki sem akart befogadni. Nem volt hová mennem. Egy pár napig a volt házunkban húztam meg magam. Rettegve virrasztottam át az éjjeleket, féltem hogy rám törnek. Csakis Kasmarnak köszönhettem az életem. Élelmet hozott nekem, ha nem is sokat, de eleget, hogy ne haljak éhen. A faluból senki sem állt szóba velem, engem okoltak Khermit halála miatt is. Pár nap telt el, amikor megjelentek Marco emberei. Csak annyit mondtak:

-        Marco vár téged. Menj, keresd meg, megbocsátott neked.

Még mindig nem volt vége. Úgy gondoltam eljött az idő, hogy végleg elmenjek innen, de előtte végső búcsút akartam venni Khermittől. Kimentem hát a sírjához, térdre borultam és zokogni kezdtem. Feltörtek bennem az édes emlékek, a tengerparti nyári esték, a mosolya, a zenéje, édes hangja, hallottam, ahogy csilingelnek derekamon tánc közben a fénylő kis érmék… talán még beszéltem is magamban hangosan. Egy imát rebegtem érte és megígértem, hogy örökké szeretni fogom. Ahogy kimondtam, valaki megragadta a hajam és teljes erővel magához rántott. Marco volt az.

-        Hát így várjak én rád?

-        Eresszen el, fáj!

-        Azt mondtam felejtsd el, de te még mindig őt szereted.

Egészen közel hajolt és a fülembe suttogott.

-        Nem érted? Ő nem is szeretett, elhagyott téged. Nincs melletted. Csak én szeretlek, de neked fogalmad sincs arról, mi az a szeretet.

Ekkor teljes erővel ellökött magától. Ráestem a sírra.

-        Örökre kiirtom belőled! – üvöltötte, majd rám vetette magát és csókolgatni kezdett.

Ettől a perctől kezdve képtelen voltam uralkodni magamon. Keservesen zokogtam és védekeztem, ahogy tudtam. A tehetetlenség és fájdalom olyan dühöt gerjesztett bennem, mely fizikai erőt adott. Az arcába vájtam mind a tíz körmöm, és míg fájdalmában az arcához kapott, az első kezem ügyébe kerülő tárggyal ütni kezdtem. Valami éles tárgy volt. Nem gondoltam semmire csak ütöttem, szúrtam ahol értem. Teljes súlyával rám esett, de én tovább ütöttem. Éreztem, ahogy a meleg vér ráfolyik az arcomra, de teljesen elborult az agyam, képtelen voltam abbahagyni. Megszámlálhatatlan sebet ejtettem rajta. Mikor észhez tértem, megdermedtem a látványtól. Megpróbáltam elrejteni a szétszabdalt holttestet egy bokorban. Még most is emlékszem arra a tébolyult tekintetre, riadtan néztem időnként magam mögé, észrevesz-e valaki. Aztán teljesen elborult az elmém, csak gyömöszöltem, nehogy kilátszódjon bármi is belőle. Annyira lefoglalt, amit csinálok, hogy fel sem tűnt, mögöttem emberek állnak. Marco emberei voltak. Síri csendben, megdöbbenve nézték, mit művelek a roncsolt holttesttel.

Elhurcoltak és bezártak. Gyilkoltam. Meg kellett bűnhődnöm érte. Halálra ítéltek. Nem féltem. Semmit sem éreztem. A kivégzésem nyilvános volt. Egyetlen tekintet fogott meg a tömegből, egy könnyes szempár: Kasmar siratott. A halál megváltás volt.

Mikor Khermitet újra láttam, a tanfolyamon, ezért sírtam olyan keservesen. Édesanyámnak még hónapok múlva is könnybe lábadt a szeme, ha felidézte a találkozást. Azt mondta, olyan meghatónak találja, ahogy újra egymásra találtunk.