class=BodyText3 style="MARGIN: 0cm 0cm 0pt; TEXT-ALIGN: justify; mso-list: skip" ... részlet a kéziratomból ...
A következő reinkarnációs utazás alanya nem én voltam, bár én is szereplek benne. Az utaztatás célja gyógyítás volt: idegi alapú köhögés csökkentése, megszüntetése.
Szeran elég zárkózott. Kedvesen beszélget bárkivel, de magáról nehezen beszél. Egyszer köhögni kezdett. Száraz köhögés volt, ami nagyon idegesített. Már hónapok óta tartott. Nem értettem miért nem kezeli magát, hogy elmúljon. Olyan tehetetlennek éreztem és ez bosszantott. Aztán meguntam és megkérdeztem segíthetek-e. A reinkarnációs utaztatás alapjában véve gyógyító technika része. Szerettem volna megtalálni, mi miatt van ez az idegesítő köhögése. Szeran lefeküdt, becsukta a szemét. Fejére tettem a kezem és figyeltem mit mond.
- Egy várat látok. Kisfiú vagyok. A vár ura az apám. Éppen kardozok. Persze nem igazi karddal. Egy nagyon kedves tanítóm van. Sok mindenhez ért. Egy fehér kis templomban lakik. Apám barátja.
- Látod a szüleidet?
- Igen… (kiült az arcára az az általam nehezen elviselhető mosolya). Deron az édesanyám, és te vagy az apám.
- Remek – mondtam, korántsem örömmel - férfi testben úgysem nagyon voltam még – bár ez aggasztott a legkevésbé - keressük meg, miért látod pont ezeket a képeket, mi közük van a köhögésedhez?
- Az apámmal feszült a kapcsolatom. Rengeteg elvárása van velem szemben és én nehezen viselem. Vézna testalkatom van, de ő azt akarja sokat eddzem, igyekszem mindenben maximálisan teljesíteni, de ha így is van, az sem felel meg neki. Megszid, ha érzelgős vagyok, az anyámhoz sem szabad úgy odabújnom, ahogy szeretnék. Apám sikeres hadvezér volt. A keresztes háborúk idején vagyunk. Azt reméli, hogy egy nap a helyébe lépek. Nehezen viselem az elvárásait, nehezen viselem a keménységét.
- Miért olyan kemény az apád?
- Valamikor megsérült. Látom, hogy húzza a bal lábát. Erősen sántít. Kudarcként éli meg a sérülését, egyszerűen nem tudja feldolgozni. Erős fájdalmai lehetnek. Már nem tudja emiatt azt nyújtani, amit régen. Azt akarja bennem éljen tovább legendás alakja. A társaim felnéznek rá, én csak szeretni szeretném, de nem engedi.
Az erdőben sétálok. Találkozok valakivel. Egy őszes hajú ember. Ő az a tanító, akiről már beszéltem, aki vívni tanít. Olyan jó érzés látni őt, hamar megnyílok előtte. Olyasmiről is beszélek, amit eddig magamban tartottam. Elmondom mennyire nyomasztanak apám elvárásai, mégis szeretnék megfelelni neki, de ha megteszem, akkor az nem én vagyok. El kell fojtanom az érzéseimet, és annyira fáj ez a ridegség. Az idős tanító azt tanácsolja, merjem felvállalni önmagam, de apámnak olyan düh kirohanásai vannak olyankor, hogy szinte már sajnálom. Igen, már nem tud megbántani, sajnálatot érzek iránta, nem haragot. Szeretem őt, de számára az jelenti a szeretet, ha keményen viselkedek, ha nem mutatom ki, amit érzek. Megpróbálok olyan lenni, amilyennek ő szeretne látni, épp azért, mert szeretem.
Már nagyobb vagyok. Tetszik nekem egy lány. Feleségül veszem. Ő az a lány, aki a velencei életemben az anyám. Állapotos lesz. Az apám azt akarja, hogy induljak én is csatába. Teljesítem, amit kér, bár szeretnék a feleségemmel maradni. Úgy érzem mellette igazán az lehetek, aki vagyok. Egy hajóval indulunk útra. Nem érint meg sem a csata, sem a zsákmány, amit ejtünk. Szinte szégyellem magam, hogy ily módon jutottunk ezekhez a javakhoz. Apámnak viszont mindez fontos.
Viharba kerülünk. A fedélzeten vagyok. Csak állok és bámulom a vizet. A feleségemre gondolok. Úgy érzem, éppen vajúdik. Annyira szeretnék mellette lenni! Elmerülök a gondolataimban, mit sem törődök a tomboló viharral. Mire észbe kapok, már késő, megcsúszok és csak sodor a fedélzeten összegyűlt víz. A tengerbe zuhanok és megfulladok.
Minden olyan gyorsan történik. Csak pörgök. Nem érzek félelmet vagy fájdalmat. Rögtön leszületek újra. A saját gyermekem leszek! Természetesen ott, akkor, ezt nem tudom, a tudatom számára egy teljesen új élet kezdődik. Megtörtént, amire annyira vágytam, bár nem ilyen formában képzeltem el. A feleségem mellett lehetek. Nagyon szeret és én is nagyon szeretem. Nem kell többé szégyellnem az érzéseimet. Sokat mesél az édesapámról (rólam). Olyan boldogság tölt el, ahogy visszanézem ezeket a képsorokat! Olyannak ír le az édesanyám, amilyen szerettem volna lenni! Pont az fogta meg bennem, amit az apám ki akart irtani belőlem. Olyannak neveli a kisfiút (engem), amilyen szerettem volna lenni és ez boldogsággal tölt el.
Egyszerű de szeretettel teli életem lesz. Pék leszek vagy molnár, nem tudom, de azt tudom, hogy boldogsággal töltenek el a mindennapok. Olyan jó érzés adni az embereknek!
A falu, ahol élek nincs messze attól a vártól, ahol előző életemben éltem. Emberek közt vagyok. Hallom a vár uráról (apámról, nagyapámról) beszélgetnek. Úgy beszélnek, hogy halljam őket. A vár ura már nagyon öreg. Nagyon megtört, mióta elveszítette a fiát, szinte teljesen magába fordult. Az emberek elkerülik a mogorvasága miatt, úgy érzik megérdemelte, amit rámért a sors. Nekem az anyám sosem arról beszélt ki volt az apám, hanem hogy milyen ember volt. Mikor látják, hogy figyelek rájuk, az egyik férfi odajön hozzám és elmondja, hogy a vár ura, akiről beszélnek a nagyapám, a fia volt az apám.
Így hogy beszéltek róla, úgy határozok, felkeresem, de valahogy véletlenszerűen sikerül találkoznunk. Üldögél kinn, a váron kívül a mezőn, én pedig odamegyek hozzá és kenyérrel kínálom. Teljesen meglepődik, nincs ahhoz szokva, hogy egyáltalán megszólítsák. Én meg olyan bizalommal és szeretettel fordulok felé.
Itt sikerül megbocsátanom neki. Egy olyan karmikus találkozás ez, aminek meg kellett történnie. Ő nem tudja, hogy ki vagyok, engem pedig olyan nagyon nem érdekel, mit mondtak róla. Nem a nagyapámat látom benne, inkább azt az embert, akitől mindenki elfordult.
Ülünk a mezőn, társadalmi rangtól függetlenül és beszélgetünk. Már nem az a dühös ember. Hm… érdekes, észreveszem, hogy valami baj van a lábával. Megkérem had nézzem meg. Azt mondom ügyesen gyúrom a tésztát, az ő lábában sem teszek kárt és elkezdem masszírozni. Ekkor nyílik ki felém. Kérdezget rólam, hogy ki vagyok. Miközben beszélgetünk, egyre csak dagasztom, dögönyözöm a lábát. Valami nagy kövön ülünk. Megkérdezi kinek a fia vagyok. Az anyámat mondom, mert hogy az apám meghalt születésem előtt. Hm… könnyes lesz a szeme és megölel. Nem tudom, hogy ezt amiatt teszi-e, mert esetleg rájött, hogy az a nő, akiről beszéltem a fiának a kedvese volt, rájön-e, hogy az unokája vagyok, vagy amiatt, hogy jót teszek a lábának, de elérzékenyül és ez valahogy olyan jó. Olyan megbocsátás van ebben az egész helyzetben.
Azt hiszem nem látom újra, nem sokkal ezután meghal. Olyan mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről. Mintha tudat alatt csak erre a találkozásra várt volna…
- Mit kell tenni, hogy elmúljon a köhögésed?
Azt mondja a belső gyógyítom, engedjem el azt a képet rólad, ami akkor alakult ki, mikor az apám voltál. Sokszor viselkedsz hasonlóan, próbáljam meg ne azonosítani azokkal a blokkokkal, amiket akkor összegyűjtöttem. Még ha elő is jönnek hasonló szituációk, próbáljam meg átalakítani a megfelelési kényszert, ami él bennem, és az a kép váltsa fel, amit akkor éreztem, mikor átöleltél. (folyt.köv)… |