részlet a kéziratomból...

Elementálok szolgálatában

Egyik jelenleg is legmeghatározóbb életem szintén a mágiához köt. Ebbe az életbe sokan láttak már bele. Beszámolt róla Elian, aki a lábamat kezelte a műtétek után, Ruten, aki Velencében jó barátnőm volt, Szeran és Khermit is. Más-más szemszögből. Én is beleláttam és mostanában is sok kép köszönt vissza belőle.

Sok mesét hallunk gyerekkorunkban tündérekről, mágusokról, boszorkányokról. De valahogy nem hiszünk bennük. Lerendezzük annyival, hogy együtt jár a gyermekkorral. Én társaimmal ellentétben sosem akartam boszorkány lenni egyik farsangon sem. Nem tetszettek. Olyanoknak képzeltem el őket, mint amilyennek a mesekönyvekben láttam: öregek, ében fekete hajuk kócos, seprűn röpködnek, bibircsók van az orrukon, gonoszok és állandóan kotyvasztanak valamit. Egyik életemben megégettek boszorkányság miatt, pedig fiatal voltam, szőke, angyali zöld szemekkel… Még csak arra sem hagytak időt, hogy kiderüljön, gonosz vagyok-e.

Eliannal kezdem a történetet. Nevelőszülei elég idősek voltak már, amikor örökbe fogadták. Nem tudni honnan bukkantak rá. Amennyire örültek neki, annyira rossz kislány volt. A rosszasággal még nem lett volna baj, de saját bevallása szerint is folyton gonosz gondolatok jártak a fejében. Megkérdeztem utaztatás közben, mit ért azon, hogy gonosz. Azt felelte, bármerre jár, gyűlöletet szít az emberek szívében. Összeugraszt mindenkit, az emberek pedig fájdalmat okoznak egymásnak és ő ezt élvezi. Nevelőszüleivel egy erdei házikóban lakott, távol mindenkitől. Eleinte gyakran jártak a faluban, de szülei nem győztek szégyenkezni miatta, így inkább ők is bezárkóztak saját kis fészkükbe.

Elian egyre kevésbé találta a helyét. Egy idő után pedig az embereket is kerülte, úgysem szerette senki. A nevelőszülei egyre idősebbek voltak, hamar elveszítette őket, így visszavonultan éldegélt. Egy nap egy idős nő kopogott be hozzá, Marjam. (Én nem ismerem jelen életünkben, Elian viszont igen). Azt mondta teliholdkor, éjfélkor menjen az erdei tisztásra. Elian morogva kitessékelte, de amikor visszafordult, hogy megkérdezze minek, már sehol sem volt. Eldöntötte, nem megy sehová, de ahogy közeledett a holdtölte, kíváncsiság fogta el és útnak indult. A tisztáson egy csoportot talált. Hatan voltak. Marjam nevén szólította, amin meglepődött. Attól a naptól kezdve ő volt a hetedik.

Minden holdtöltekor összejöttek és furcsa rituálét tartottak. Tüzet gyújtottak és táncoltak, a táncot annyira átélték, hogy teljes extázisba estek. Táncukkal energetikájuk megnőtt. A holdat éjfélkor „fekete felhő” takarta el, lassan közeledett, majd megállt felettük és mint a porszívó kiszippantotta belőlük minden erejüket. Azt hiszem a „fekete felhő” egy elementál volt, amit ők tápláltak, és ami idővel többet és többet akart. Megszállottként szolgálták, mert úgy tartották, tőle kapják mágikus erejüket. Az erő pedig fontos volt számukra. Minden egyes rituális tánc után fáradtan rogytak a földre. Egy darabig ott feküdtek, majd újra erőre kaptak. Ekkor megbeszélték kinek mi a teendője a következő teliholdig.

A gonoszság erejével sok mindenre képesek voltak, de a halál rajtuk is fogott. Többségük már túl öreg volt, és hamarosan megint hatan maradtak. Elian volt a legfiatalabb. Kiadták neki, hogy lány gyermeket kell szülnie, hogy megint heten legyenek.

Elian szabadkozott, hogy mindenki utálja a faluban. Ugyan hogyan tudna bárkivel is megismerkedni, de a többiek csak nevettek. Azt is mondták nem akármilyen gyermeket kell szülnie. Nem mindenki alkalmas erre a szerepre. Olyan lelket kell lehívni, akinek már volt dolga mágiával. Ekkor tudta meg Elian, hogy ő maga is ilyen lélek. Gyorsan kiosztották kinek mi a dolga. Eliannak tejet kellett fejnie, 7 különböző tehéntől. Úgy is tett, ahogy mondták. Megdöbbent azonban azon, ami történt. Ahogy kezébe fogta a tehén tőgyét, fehér tej helyett tűzpiros vér csepegett az ujjai között.

Még aznap este főzet készült, és teremtő rituálét tartottak, majd meghagyták Eliannak mit, hogyan tegyen.

Késő éjjel kopogtak az ajtaján. Beleborzongott, hogy előre megmondták így lesz. Egy fiatalember állt az ajtó előtt. Segítségért jött. Beteg édesanyjának szeretett volna valami gyógyfőzetet. Elian behívta és leültette. Azt mondta időbe telik míg elkészül, de megvárhatja. A férfi készségesen várt. Szeran volt az.

Míg a főzettel bajlódott, megkínálta a boszorkányok által készített bájitallal. Aztán a dolgok úgy alakultak, mintha ők ketten jelen semlettek volna (a tudatukat értem ezen), az akaratuk teljesen megbénult, csak megélték ami jött, fel nem fogták. Még aznap éjjel gyermek fogant Elian méhében.

Úgy látszott minden rendben megy, ám a gyermek túl hamar érkezett, még telihold előtt. Az újszülött kislány lett. Ruten volt az. Marjam majd szétrobbant a dühtől. Valaki, valamit elrontott. A boszorkányok kiadták Eliannak, hogy azonnal szabaduljon meg a kislánytól, mert a mágikus rituálé rosszul sikerült és ez a gyermek csak bajt hozhat rájuk. Elian azonban képtelen volt megölni a kislányát, inkább elmenekült vele együtt. A faluban hamar híre ment, hogy gyermeknek adott életet. Szeran is megtudta és felkereste. Elian nagyon félt Marjam haragjától, úgy gondolta nagyobb biztonságban tudhatja Rutent, ha egy férfi is van mellettük, így befogadta.

Egy idő után azonban úgy érezte, megint mennie kell. Mágikus erő vonzotta, aminel minál jobban ellenállt, annál nyugtalanabb, annál kibirhatatlanabb lett. Egy éjjel, teliholdkor, megvárta, hogy Szeran elaludjon, magára öltötte fekete csuklyás köpenyét, és kiosont a titkos találkára. Ezt újabb éjszakák követték. Szeran sokáig semmit sem sejtett.

Mivel nem sikerült a terv, a boszorkányok továbbra is hatan voltak és csökkent az erejük. Kellett egy hetedik. Eltűrték hát Elian viszonyát, és kiadták neki, hogy a megadott időben megint itassa meg Szerant bájitallal, mert szükség van egy megfelelő lány gyermekre. Elian így is tett. Aznap éjjel újabb élet fogant méhében.

Ettől kezdve a boszorkányoknak nem volt szükségük Szeranra, úgy intézték, hogy mihamarabb eltűnjön Elian életéből. A kis családi fészekben egyre több lett a veszekedés, a féltékenység vérszemet kapott. Szeran tudni akarta, hova jár Elian éjjelente, de ő nem beszélhetett róla. Gyorsan betelt a pohár, még nem gömbölyödött Elian pocakja, már odébb is állt.

Elian terhessége rettegésben telt, végig attól félt sikerül-e pont teliholdkor életet adni a kicsinek, tudta, ha nem így lesz, ez alkalommal nem rá bízzák majd, hogy végezzen vele. Ám szerencséje volt. A kicsi pontosan érkezett. Lányt szült. Ez a lány én voltam.

Már a szülés utáni első percekről is vannak képeim. Lábamnál fogva fejjel lefelé lógattak, valamit mormoltak és vérrel firkálták teli pici kis testem. A homlokomra is rajzoltak valamit. Elian rémülten sírt, nem akarta, hogy elvegyenek tőle. Úgy érezte csak eszköznek használták – és milyen igaza volt. Bár úgy döntött nem hagyja, hogy magukba szippantsanak engem is, ezzel már elkésett. Nem csak az ő sorsa, az enyém is megpecsételődött.

Elian csak a jelenben tudott gondolkodni. Tudati szintje nem állt olyan magasan, hogy megérthesse az összefüggéseket. Egy tőle független erő szolgálatába állt, de nem ismerte el annak erejét. Fogalma sem volt arról, hogy a szertartások olyan köteléket építettek ki közte és az elementál között, melyek több elkövetkezendő életére is kihatással lesznek. Megpróbálhatott ellenállni, de a sorsát már nem változtathatta meg. Két dolog között választhatott hosszú távon – szolgálhatta az elemetált vagy meghalhatott.

Khermit különös képességekkel rendelkezett. Mikor újra találkoztunk olyasmiket mutatott, amitől elállt a lélegzetem. Számomra ő jelentette az igazi mágust. Olyan letisztultsággal volt képes egyesülni az elemekkel, a földdel, tűzzel, vízzel és a levegővel, hogy puszta koncentrálással, egyetlen ujjával képes volt meggyújtani a rőzsét. Eggyé olvadt a levegővel, és súlytalanul lebegett a föld felett. Ha a víz elemet hívta, nem fogott rajta a tűz. Ha úgy akarta eltűnt, képes volt azt láttatni, amit ő akart, hogy lássanak. Valójában persze nem tűnt el, eltűnése csak illúzió volt. Elkápráztatott. Nem sejtettem, hogy mögötte is állt egy magasabb erő, egy elementál, aki őt is irányította. Támogatta, míg el nem érte a célját, majd magára hagyta.

Meg akartam én is tanulni a „mágiát”, és ő nem sajnálta a „tudását”. Napról napra oktatott és szépen fejlődtem. Mennyire egybevág most így utólag minden! Két magsabb szintű entitás játékszerei voltunk. Erő volt bennünk, de letisztult tudás, alázat sajnos nem. Apró képességeket kaptunk tőlük, ami elvakított bennünket, növelte az egónkat és önként belesétáltunk a csapdába. Figyelmen kívül hagytuk a legfontosabb szabályt és csak magunkkal voltunk elfoglalva. Azt hittük ez a szerelem, egymás elbűvölésére használtuk az erőt, és mire felébredtünk, már nem volt beleszólásunk az életünkbe.

Csak titokban találkozgattunk, féltem anyám haragjától. Élveztem minden együtt töltött percet, úgy éreztem a világ csak kettőnkről szól.. A vonzalom kölcsönös volt és hamar mindent elsöprő szerelem lett belőle. 

Szeran továbbra is kutatta Eliant, és rá is bukkant. Rábukkanhatott, mert az elementáloknak már nem volt rá szükségük. Khermit egyre elvakultabb lett és irányíthatóvá vált, így őt vették rá, hogy segítsen Szerannak. A „véletlen” pedig nem is oly véletlen. Minden az elemetálok terve volt. Épp „véletlenül” Eliannal voltam, mikor elkapták, így engem is elhurcoltak. Elian könyörgött Szerannak, hogy engem engedjen el, de Szeran egy szavát sem hitte. Diadalittasan vitetett mindkettőnket a tömlöcbe. Talán még a féltékenység is ott bujkált az indulatok között, hisz úgy gondolta, Eliannak más férfival is volt dolga s én abból a kapcsolatból lettem.

Még nem látszott rajtam, de gyermeket vártam, Khermit gyermekét. Ezért nem volt többet szükség sem Elianra, sem Khermitre. Az elementálok csakis a gyermeket akarták, ehhez pedig el kellett engem választaniuk mindenkitől. Az emberek „közreműködésével” így is lett.

Egy cellába zártak. Éreztem, Khermit lélekben velem van. Könyörgött, menjek vele. Túl kockázatosnak tartottam, féltem és nem akartam elhagyni az anyámat. Hittem abban, hogy belátják, semmi rosszat nem csináltam és tekintettel az állapotomra elengednek majd. Ám a papok semmivel sem voltak különbek, mint az oly gonosznak tartott boszorkányok. Elvakultságuk határtalan volt.

Minden olyan hirtelen történt. Az előállíttatáson meg sem hallgattak, máglyahalálra ítéltek mindkettőnket és attól kezdve erősen őriztek.

Meglepő volt, hogy egyik pap sem nézett a szemembe, én viszont megfigyeltem őket. Többet is felismertem. Közülük ketten ma tanítók és avatásokat végeznek. Olyan lelkeket avatnak, akiket akkor avatottságukért máglyahalálba küldtek. Ezt nagyon viccesnek találom.

Még aznap elkezdték építeni a máglyát, nagyon siettek. Khermit képességeinek is voltak határai. Időre lett volna szüksége, hogy megfelelően felkészüljön és segíteni tudjon. Éreztem jelenlétét minden percben, éreztem, hogy irántam és gyermekünk iránt érzett aggodalma csak csökkenti erejét.

Elian tovább könyörgött Szerannak, engedjen el engem. Szeran nem hitt neki. Éreztem, hogy Khermit egy dombról figyel bennünket megtört szívvel és azt mondja, ne féljek, minden rendben lesz. Láttam ahogy a láng magasra csap, de nem éreztem fájdalmat. Mintha csak kívülről láttam volna mindent.

Szeran meredten bámult a tűzbe és egyszer csak egy női alak jelent meg előtte. Marjam volt az. Szavai a szívébe martak. Rádöbbent, hogy Elian igazat mondott rólam, tényleg az ő gyermeke voltam. Hirtelen megtört a varázslat, és elméje letisztult. Már nem hallotta az egyház gyűlölködő szavát, nem is értette hogyan tudott olyan elvakultsággal embereket üldözni. Már csak Elian könyörgő tekintete és két gyermekének arca lebegett előtte. Térdre rogyott.

Olyasmit élhetett át, mint én Perzsiában, mikor megtudtam Marcoról az igazat. Mindent elveszített. Megtanulta viszont mivel jár az elvakult hit. Ma már nem esne ugyanabba a csapdába.

Mostanában sokat gyötörnek elképesztő képek. Bár már nem találkozok Khermittel, egyre erősebb érzelmeket táplálok iránta, amiket tudatosan kell kezelnem. Nagyon nehéz. Olyasmiket látok, amik félelemmel töltenek el. Mostanában döbbentem rá mi is történt valójában. Mostanában tudhattam csak meg, mit tettek az elementálok.

Khermit nem tudta feldolgozni, hogy el kell veszítenie. Egyedül nem volt elég erős, hogy megmentsen és azokhoz a sötét erőkhöz, elementálokhoz fordult segítségért, akik eleve így rendezték a történteket. Minden az ő terveik szerint alakult. De mi hajtotta őket?  A születendő gyermekem kellett nekik. Ezek az erők nem rendelkeztek fizikai dimenziókkal. Le akartak jönni a földre, ehhez viszont szükségük volt egy megfelelő fizikai testre. Khermit tőlük remélt segítséget és üzletet köttött. Cserébe, ha visszaadják az életem, születendő kisfiam testébe költözhet majd az egyik elementál. Sok választása nem volt és hirtelen kellett döntenie. Még egy dolgot meg kellett ígérnie. Míg gyermekünk meg nem születik, lemond képességeiről. Egyszerű életet él és időnként még saját testét is kölcsön adja, hogy az elementál szokhassa a földi életet.

Nem tudom képes lennék-e ilyesmit bárkiért is megtenni. Csodálom érte, és meghatódom a gondolattól, de úgy érzem, ha így volt, hiba volt. Talán azért, mert tudom mivel jár egy ilyen „alku”, tudom, hogy életről életre kihatással lesz, és nehéz lesz szabadulni tőle.

Olyan képeket látok, hogy bár meg kellett volna halnom, mégis élek. Már gömbölyödik a pocakom. Egy nagy várban élek bezárva. Hogy kerültem oda?

Visszamegyek időben a cellámba, ahol várakoztam.

Hallom, ahogy odakinn tombol a tömeg, várják, hogy végignézhessék a kivégzést. Fáradt vagyok, talán az állapotom miatt. Térdre hajtott fejjel ülök a hideg kövön. Hirtelen úgy éreztem, mintha valaki ott állna előttem. Felnézek. Egy csuhár alak rajzolódik ki élesen. Az arcába próbálok nézni, de csak ürességet látok. Mozdul a ruha, pedig nincs benne emberi alak. Nagyon megijedek, elájulok.

A kivégzésre nem engem hurcolnak el. Ájult állapotban, testkilépéssel láthatom csak mi történik. Az anyám mellett lépked egy nő, de nem én vagyok. Csak elhitetik a néppel, hogy engem égetnek meg. Khermitet is látom, ahogy a dombon áll. Még nem érti  mi történik.

Egy várba kerülök. Hideg, vastag falak vesznek körül. Borzasztóan félek. A síri csend csak fokozza a félelmemet. Kimerészkedek a folyosóra, ahonnan belátni egy nagy terembe. Árnyak volnulnak végig a falon, de fizikai testet sehol sem látok. Borzasztóan félek. A napjaim rettegésben telnek, egy idő után már az őrület határait súrolja az elmeállapotom. Egy alkalommal kimerészkedek a „zárkámból” és belopódzok a nagy terembe. Érzem, hogy suhog megint az árnyék. El akarok rejtőzni, de megbotlok, négykézláb csúszok-mászok a nagy pocakommal az asztal felé, de nem érek el odáig, felborulok. Érzem, ahogy egy nem létező kéz nyúl a nyakam után és irdatlan düh feszül a mellkasomra. Hangot hallok a fejemben amitől még elmenekülni sem lehet. A hang rám ordít és ahogy a képeket nézem még ma is félelemtől remegek és sírás fojtogatja a torkom.

Olyasmit kérdez a hang, hogy miért kellett kíváncsiskodnom, ha látni akarok, megkaphatom. Elindult a pokol. Attól a perctől fogva rémálmaim voltak és ébren is folyton képeket láttam. Láttam, ahogy emberek halnak meg, felakasztva lógnak egy fáról, kibelezve fekszenek egy úton. Kimeredt tekintetek bámultak rám. Nem akartam tovább élni. Elviselhetetlen volt.

Látom, ahogy kilopódzok a szomámból, ki a  várból. Hogy nem akartam korábban menekülni? Nem értem. Most viszont futok, vagyis csak csetlek-botlok a köveken. Két kezemmel fogom a pocakom és csak rohanok egy erdőn keresztül. Hirtelen meglátom Khermitet. Végtelenül szomorú a tekintete. Az erdőt járhatja már időtlen idők óta, engem keres. Könnybe borul a szeme, mikor meglát, de már tőle is félek. Elfordulok tőle és más irányba menekülök tovább, egyenesen egy szakadék felé. Khermit szalad utánam és kiabál, hogy álljak meg, de érzem más is követ. Hallom a suhogást, érzem az erőt, ami visszatart. Tudom ha nem ugrok, később képtelen leszek rá. Visszafordulok egy pillanatra. Khermit szemébe nézek és leugrok…

Egyenesen a pocakomra zuhantam. Azonnal szörnyet haltam, haltunk. A gyermekem velem maradt, nem kapták meg azok a szörnyetegek. Khermit viszont ott maradt velük. Ki tudja mi történt vele. Csakis ő mondhatná meg.

Nem tudom bizonyítani tényleg így volt-e, de ha igen, sok mindenre adna magyarázatot.

Mindig meghatódom a beteljesületlen szerelmek gondolatától és a hideg ráz ki, ha megérint a lélek fájdalma. Annyi fájdalmat hordozunk magunkkal, aminek nem tudjuk az okát. Én úgy érzem, mióta láttam ezeket a képsorokat, megnyugodtam. Nem tudom meddig tart, de most rengeteg erőt ad, hogy tudom,  van tovább élet, és a régi fájdalmak idővel oldódhatnak, hogy jóvá tehetjük tévedéseinket ha ügyesen vesszük a karma nyújtotta lehetőségeket.

Van egy Halász Judit dal, mostanában figyeltem fel a szövegére, mintha az én történetem alapján írták volna. Így szól:

én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok

és azt hiszem már észre vetted, a jó tündér nem én vagyok

de ha eltűnne az arcodról, ez a sötét szomorúság

úgy érezném, vannak még csodák

mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod

hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot

mit tehetnék érte, hogy szívedben öröm legyen

mit tehetnék, áruld el nekem

nincs varázspálcám, mellyel bármit eltűntethetek

és annyi minden van jelen, mit megszűntetni nem lehet

de ha eltűnne az arcodról, ez a sötét szomorúság,

úgy érezném, vannak még csodák

nincsen hétmérföldes csizmám, nincsen varázsköpenyem

hogy holnap is még veled leszek

sajnos nem ígérhetem

de ha eltűnne arcodról a sötét szomorúság

úgy érezném, vannak még csodák ...

Csodák azonban nincsenek. Mi viszont itt vagyunk. A tudat fejlődésével kezünkbe vehetjük a sorsunkat. Minél letisztultabbak vagyunk, annál több beleszólásunk lehet az életünkbe. Egy próbát megér!