Nem az érzelmekkel van gond, hanem azzal, hogy nem vagyunk tudatában annak, hogy éppen mit érzünk... és hova juthatunk azon az érzelmen keresztül. 

Miért baj az hogy érzünk? Nem baj ... szabad választási jogunk van azt érezni, amit akarunk, de vállaljuk érte a felelősséget is.

Sokat beszélgetek sokféle emberrel és gyakran veszem észre, hogy többségük úgy értelmezi a "érzelemmenteségre való törekvést", mintha az érzéketlenség, megfásultság, unottság lenne a cél. Miért kellene ilyesmire törekednünk?

Az érzelmek olyanok mint a hangjegyek a zenében. Ha nagyon kilengőek, fülsiketítő, idegesítő zenét fognak adni. Ha harmóniában vannak, akkor lágyan békés állapotba ringatnak, még akkor sem zavaró, ha időnként ki-kiugrik belőle egy hang, legfeljebb felébreszt, ha túlzottan belealudtunk volna :)

Nem az a cél hogy ne legyenek érzelmeink, hiszen emberi lények vagyunk, hanem az a cél, hogy legyünk tudatában annak, hogy éppen milyen érzelmet élünk meg. Még csak az sem célünk, hogy uralkodni tudjunk az érzelmeinken, hiszen azzal csak elfojtások születnek. Besepregetjük őket a szőnyeg alá, és amikor már nagyon kidudorodnak, majd jó nagyot esünk bennük.

A cél az önmagunkkal szembeni ŐSZINTESÉG. A cél az, hogy ne az érzelmek irányítsanak bennünket, ne rántgassanak minket múltba és jövőbe, hanem segítsenek rálátni önmagunkra a JELENben: ilyen vagyok most, ezt érzem most... akarok rajta változtatni?

Az érzelmek is lehetnek eszközök az előre haladásunkhoz, a hozzáállásunktól függ, hogy visszahúznak-e, vagy segítő utitársunkká válnak, lemoshatatlan ragaccsá lesznek, vagy hű mestereinkké, akik bármikor készen állnak elengedni bennünket, amint a tanításuk végetér.

Nem könnyű folyamat, mert ehhez tudnunk kell őszintének lenni magunkhoz, ami igencsak nehéz a megbocsájtás és elfogadás képessége nélkül. Ki kell tudnunk lépni a "jó vagy rossz" társadalmi és egyéb rendszerekbeli értelmezéséből és át kell lépnünk a tanulási folyamat rendszerébe: mind azért születtünk le a Földre, hogy tanuljunk. Ehhez szerepeket kell eljátszanunk és mint a színházban, ahogy a színészek is átélik a szerepüket, ugyanúgy öltünk mi is magunkra érzelmeket, mint KELLÉKEKET, de amikor a színdarab véget ér, ki kell lépni a szerepből, le kell tenni a kellékeket és nem marad jelen semmi más, csak a szeretet.

Lehet, hogy átlépünk egy másik szerepbe, de ettől kezdve ne az kössön le bennünket, hogy az előző karakterünkért most bánkódnunk kellene, el kellene ítélnünk érte magukat, vagy kérkednük kellene vele, mennyire jók voltunk.... sőt elhinni, hogy még most is azok vagyunk.... rohangálunk mint áruló Brutus egy egyiptomi szerelmi jelenetben, persze hogy kirekesztettnek fogjuk magunkat érezni, egyik szereplővel sem tudunk kapcsolatba lépni, mert ott vagyunk, ahol létezésünk nem lehetséges, és nincs kedvünk élni, nem látjuk a kiutat. Csak le kell vetkőzni a kellékeket, a korábbi szerepeket és máris az új, megfelelő színdarabban találhatjuk magunkat.

Egyszerűen le kell vetkőznünk a már szükségtelen maszkokat. Amint ezt meg tudjuk tenni, másokat is egészen más szemmel fogunk látni.

Észrevesszük, hogy a kelléktáruk, a maszkjaik alapján ítéltük meg őket, és ők nem egyenlőek azzal, az csak átmeneti. Bármelyik pillanatban összecsukódhat a függöny és amikor kilépnek mögüle, már egészen mások lesznek. Eképpen senkit nem tudunk elveszíteni, csak új szerepkörbe engedjük.

Nem az érzelmeink veszélyesek, negatívak, pozitívak, hanem ahogyan hozzájuk állunk: ahogyan negatívnak vagy pozitívnak minősítjük őket, ahogyan ragaszkodunk hozzzájuk, vagy eltoljuk őket - puszta megítélésük alapján. Ahogy saját magunkat bűntudatba hajtjuk mert az aktuális értékrendszerünk miatt nem tudjuk elviselni azt, amit magunkról meglátunk.

Vagyis: vedd észre mit érzel, milyen érzelmeid vannak! Fedezd fel őket, és engedd el őket! Szabadulj meg tőlük!