nem könnyű rájönni, hogy mit is akarunk valóban mondani ..

és még nehezebb felfedezni, hogy mit is közöltünk valójában magunkról azzal, amit mondtunk (ahogy mondtuk)...

Gyakran igyekszünk szócsavarokkal összetákolni mindenféle dűlöngélő fellegvárként felénk tornyosuló mondanivalót, csak mert abban szebbnek, jobbnak látjuk magunkat. Ettől lennénk valóban szebbek, jobbak? Szebbek, jobbak kihez, mihez képest? Így nem csoda, ha kerüljük a tükröket és kín szenvedés egy-egy önismereti gyakorlat :)

Tegnap beszélgettem két külföldi ismerősömmel, mindketten spirituális oktatók és hallgattam őket, ők pedig csak beszéltek és beszéltek ... és minden mondatukkal mondani akartak valamit... minden mondatukkal spirituális oktatók voltak, pedig nem tanfolyamon voltunk, egy percig sem lazítottak, és minden mondatukkal bizonygattak magukról valamit, és pont az erőlködéstől csúsztak egyre messzebb attól, amiről beszéltek... én pedig együttérzően annyira próbáltam látni bennük azt, amiről beszéltek, hogy teljesen belefáradtam :) Az tartott bennem erőt végig, hogy nagyon szeretem őket és nekem teljesen mindegy, hogy ők azok-e, amik lenni szeretnének, vagy nem. Ez csak nekik fontos.

Ma reggel megint beszélgettem valakivel és beszélgetés közben (azzal párhuzamosan) elmélkedtem magamban mindazon, amit kimondtam és a következő mondatomra figyeltem fel:

"én csak nyitott vagyok a beszélgetésre, sokan meg mondani akarnak valamit"

Talán tényleg ezért könnyebb nekem, mert nem akarok mondani semmit, csak nyitott vagyok arra, hogy bármit mondhatok. Nem akarok nagyot mondani - így nem zavar mit mondok. Talán ezért merek írni, mert nem zavar, ha hülyeségeket írok - bár nem célom, de miért ne fordulhatna elő?

Nem tartom szégyennek az emberi gyarlóságot, a fájdalmat, a tévedéseket, hiszen mind azért jönnek, mert dolgunk van velük és csak akkor nem ragadunk bele, ha felismerjük, ha beismerjük a jelenlétüket. Ami tökéletes, annak nincs lehetősége fejlődésre, pedig mind fejlődni jöttünk ide a Földre, ergó aki tökéletes akar lenni, az egyszerűen csak merev, fél a változásoktól.

Talán ezért örülök annyira, ha valaki hozzászól a bloghoz, a fórumhoz, mert annak örülük, hogy más is megéli a szabadságot azáltal, hogy megosztja a gondolatait, hogy szembe mer nézni azzal a pillanatnyi állapotával, amikor leír valamit, és az sem zavarja, hogy ha utólag, ha visszanéz rá, már lehet, hogy nem is ugyanaz a véleménye, már nem úgy gondolja, de aki elolvassa később még mindig ugyanolyannak látja, az alapján próbálja megítélni őt...

Nagy lépés a belső szabadság felé, ha megértem, hogy nem az vagyok, amit két perce gondoltam és nem az vagyok, amit más gondol rólam. Nem egy gondolat vagyok, hanem az vagyok, AKI MEGOSZTja a gondolatokat másokkal.