Régen írtam a blogomba, mivel megint sokat utaztam. Először Szerbiában voltam, azután pedig Olaszországban, ahol újabb beavatáson estem át... és most megint nagy a csend...

Ez a csend most nem meglepetésekkel teli csend, az a csend most a "már ismerlek" csend, emiatt mélyebb, stabilabb, mint ami az első beavatás után volt. Akkor a "végre hazaküzdöttem magam" érzet volt, most pedig a "természetes, hogy otthon vagyok" érzet van.

Ebben a csendben nem zavar ha másban nincs csend. Ez a csend olyan, mintha csak annyit éreznék, hogy mindenkinek joga van eldönteni mit hallgat: zenét, zajt, ricsajt vagy miegyebet, mert a csend az a hely, ahol egyik sem zavar. Észrevehető a csendből, át is lehet hallgatni, de nem tud rátelepedni erre a csendre.

Egyre tisztábban kivehető az út, melynek minden állomását felkészítés előzi meg, amiről nem tudjuk, hogy az az lett volna. Nem vesszük észre, mert leköt bennünket  a bennünk lévő zaj értelmezése. Nem az Abszolút Igazsággal foglalkozunk, hanem a zajjal... azt magyarázgatjuk, azt erősítgetjük, vagy épp azt bizonyítgatjuk, hogy az nincs ott... de ha nem lenne ott, nem akarnánk bizonygatni, hogy nincs ott, mert egyszerűen értelmét veszítené a bizonygatás. A csendben nincs késztetés a csend megtörésére még annyi időre sem, hogy elmondjuk, hogy csend van, mert az akkor már nem csend. A csend a puszta lét, megfigyelése a hangoknak, zajoknak (értem itt a gondolatokat, érzelmeket - azaz belső zajokat), amik az élet mellékzörejei csupán, nem eredeti lényünk.

Ezek a zajok nem rosszak, ezek a zajok nem bűnösek - ezek a zajok tanulási folyamataink természetes részei mindaddig, amíg meg nem tanultuk általuk, velük, belőlük, ami szükséges a fejlődésünkhöz - de utána el kell őket engedni, mert rátelepednek az eredendő csendre, sőt, elhitetik velünk, hogy mi maga a zaj vagyunk és örökös kényszerünk lesz a zajongásra (gondolkodásra, érzelmekre, beszédre stb.) 

Amíg haragszunk a zajra, amíg meg akarjuk szüntetni, addig egyre erősebben fog lázongani és megpróbál leteperni. Amint megtanuljuk szeretni, értékelni valós szerepét - helyére kerül és nem vetélkedni fog a csenddel, csak kiegészíti azt emberi  megnyilvánulásainkhoz átmeneti időszakokra...