fejemben a világ, nem győzöm kapkodni a lábam

Ahogy tágítom magamban az otthon- és családképem, úgy kapom az "üzeneteket" hogy "menj" ... elég sok időt töltöttem mostanában Szerbiában, és nagyon tanulságos "üzeneteket" kaptam ott a láthatatlan világból-világról. Nemrég megjártam megint Olaszországot (most Torino környéke lett a soros) és most megint hív a "címnélküli otthon", hogy menjek... előre látom képekben hova, miért .. csak követnem kell a "kitaposott ösvényt", hogy megtaláljam. Semmi mást nem kell érte tennem, mint "nem-akarni" "nem-ellenállni" "szikla szilárdan rugalmasnak maradni" - tudatosan sodródni.

Ezt az utat nem terveztem, de villámként jött az üzenet mit-hogyan és olyan érzés volt az üzenet pillanatában, mintha már ott is lettem volna és csak vissza kellene ide jönnöm magamért, hogy valóban odaérjek. Persze nem ment könnyen megszervezni a fizikai síkon. El is öntött egyfajta pozitív izgatottság hiszen ez kihívás, hogyan lehetne összehozni, de amint kialakult a módja, hogy hogyan tudok kiutazni, eltűnt a kép, eltűnt az izgatottság, eltűnt az egész a mostból és csak valami láthatatlan (íztelen, szagtalan ) szál maradt utána, ami oda fog vezetni ahogyan, amikor kell....

Íme a legfrissebb uticélom:

Nos igen, egy újabb koncentrációs tábort fogok meglátogatni  Auswitzban és Birkenau-ban már jártam... most Németország a soros.

Amikor először voltam Auswitzban (2008), teljesen összetörtem. Olyan fényképeket állítottak ki, amiktől szem nem maradhatott szárazon. Nem pusztán a halottak látványa szorította össze a szívem, inkább a döbbenet, hogy hogyan lehet kivégzés előtt-után-közben fényképezőgéppel kattogni - ilyen felvételeket készíteni. Nem feltétlenül az maradt vissza a levegőben szám szerint mennyien haltak ott meg, hanem a körülmények, amiken haláluk előtt keresztül kellett menniük ezeknek az embereknek.

Másodjára mikor ott jártam (2010) már tudtam mire számíthatok és egészen máshogy álltam hozzá. Igyekeztem mély tisztelettel fordulni minden perc iránt, ami ott történt, mindegy ki-milyen szerepben vett részt az eseményekben, hogy a levegő ne csak sajnálattal, ítélkezéssel, fájdalommal legyen megtöltve, hanem kerüljön bele valami új, valami meglepő, ami megmozdíthatja a befalazott emlékeket, amik a mai napig gyűrűznek energiahullámok formájában.

Most (2012) megint más hozzáállással megyek... először belesüppedtem a múltba, másodszor megkapaszkodtam a jelenben és most a jövő miatt megyek... ha Isten is úgy akarja