ahogy a felhők vonulnak az égen...

Ha reinkarnációról van szó, legtöbben királyok, híres emberek, hős harcosok szeretnének lenni - még az sem baj ha megölik őket, csak hadd tűnjenek fel pozitív szerepben, de legalábbis olyan szerepben, amikor őket bántották és nem ők bántottak másokat pedig a történelem során rengeteg olyan ember volt aki gyilkolt, aki hazudott, aki csalt, aki lopott, aki leigázott, megalázott... kik ezek az emberek? Ők vajon nem is éltek, csak kitaláltuk őket?

Mi vagyunk azok is. Mi vagyunk azok is akiket megöltek és azok is, akik gyilkoltak mert az emberiség nem csak egyénileg, de kollektívan is tanul  - ezért a fejlődéshez szükségszerű volt nem csak az egyéni, de a kollektív dráma is, és szereplők nélkül nincsenek drámák. Csak az ilyen emlékeket nehezebb felhozni az erős duális gondolkodásunk miatt, az erős ítélkezés miatt ...

Már évekkel ezelőtt sok belső képet láttam a Názi Németországból. A képek erős érzetekkel érkeztek - egyszerűen tudtam dolgokat, amiket soha sehol nem olvastam, sőt jelenlegi tudatommal toltam. Annak ellenére, hogy több nyelven beszélek, ergó mondhatjuk fogékony vagyok a nyelvekre, a német nyelvet mindig is diszkrimináltam, nem voltam hajlandó közelébe se kerülni. Amikor történelem órán az első és második világháborúról tanultunk, érdekes módon mind általános iskolában, mind középiskolában pont akkor betegedtem le és hiányoztam  a témával kapcsolatos filmeknél kikapcsoltam a tévét - és nem azért, mert nem tudok ilyesmin sírdogálni, elérzékenyülni hanem mert nagy részüket hazugságnak éreztem.

Van bennem egy kép, ami most is erősen bugyog fel, hogy kitisztulhasson és eltűnhessen, ahogy a felhők kivonulnak az égboltról... egy kép, ami nem a bűnről szól, még ha bűnnek is ítélik meg, egy kép, ami mutat egy testet és a küldetést, amivel a test leszületett és látom a folyamatot, hogy milyen elme születik ehhez a testhez, hogy valóban képes legyen véghezvinni a küldetését ami a nagyobb képhez szükséges az emberiség életében, hogy tanulhassunk belőle...

Amikor leszületünk valami küldetéssel, bármi is az a szerep, nem egó választotta, hanem a lélek és olyan elme, egó fog párosulni a testhez, testképhez, hogy azt a küldetést tartsa a legfontosabbnak, legistenibbnek, mert ha azt figyelné ki mit mond, ha nem párosulna hit ahhoz, amit csinál, nem vinné véghez, amiért leszületett. A lélek szempontjából nincs jó, és nincs rossz, csak tapasztalás... és minden tapasztalás - legyen az fájdalmas megélésekor, rossz vagy jó - mind egy nagyobb kép felé egy-egy lépcsőfok, ami nélkül nem tudnánk erősödni a szeretet ízlelgetésében - hol mert hiányzik és keressük, hol mert megvan és adhatunk benne.

Rengeteg belső képem (úgy is mondhatnánk emlékem) van amikről tisztán látszik hogyan gondolkodtam akkor és miért kellett úgy gondolkodnom akkor, mi volt a célja ... és mivel mindkettő jelen van, a kisebb és a nagyobb értelmezés is, nem jelent lelkiismereti problémát látnom bizonyos dolgokat. Ha megviselne, biztos nem is láthatnám. A látásuk célja csakis annyi, hogy egyensúly teremtődhessen tudatalatti és tudati között és építhesse az energiák globális egyensúlyba kerülését ítélkezés nélkül, pusztán tapasztalás útján.

Ma reggel azzal ébredtem, hogy füstbe burkolt teremben üldögélek (jelen életemben nem dohányzok és kerülöm is a füstöt, ha mások dohányoznak) és annyira erősen érzem ahogy németül beszél mindenki, hogy már majdnem meg is szólalok, de akkor az elmém közbeszólt "dehát te nem is tudsz németül" és ettől tényleg nem is tudok. Csak az erős érzete maradt meg a nyelvnek, a keménysége, a temperamentuma. Hallom a zenét, a zajt és érzem a teremben lévő embereket .. nem hallom miről beszélgetnek, de érzem milyen érzéseken mennek keresztül.

Olyan vagyok, mint egy láthatatlan szellő ami ott rohangál a teremben és ha akarom időben is oda-vissza tekerhetem a képet. A képek nem cselekményre irányulnak, minden kép lelkiállapot. A cselekvés mintha nem is lenne fontos, csak az számít milyen lelkiállapot lengi körül a cselekvést. Az én szempontomból csakis ez látszódik, érződik. Ahogy a láthatatlan világ is érzékel bennünket.

A láthatatlan világ sem arra figyel fel mi történik, hanem azáltal figyel fel arra, ami történik, hogy milyen rezgések mozdulnak meg. A rezgések pedig nem a cselekmény, hanem a gondolatok, érzelmek által mozognak.

Amikor utólag megítélünk egy cselekményt, akár történelmi távlatokból is, újra életrekeltjük azt, ami mint cselekvés már nem is létezik, de valahányszor érzelmekkel közelítünk feléjük, feltámadnak. Így tartjuk életben a második világháborús eseményeket is energia szintjén, így tartjuk pórázon a gyűlöletet, a sajnálatot, a bosszúvágyat, a fájdalmat, nehogy végre felválthassa a szeretet - így visszük tovább generációról generációra a negatív rezgéseket tudatlanságunkban, amivel nem halottainkra emlékezünk, nem feléjük tisztelgünk, hanem gyermekeinknek hozunk szenvedést... vajon a halottaink ezt akarnák?