Egyszerűen nem tudok betelni a "széllel" ami itt fújdogál, és "kifúj mindent az ember agyából". Olyan csend és béke van bennem, ami a duális világban nagy forrongást vonzhat be magával ellenpólusként. Mint amikor kilendítenek egy ingát, és élvezzük, ahogy abba a sávba ér, amire mindig is vágytunk, de a fizika törvényeinek megfelelően már csúszik is ki belőle, és repül át a másik irányba, tetszik, nem tetszik... ám ha erősen kibillen, nem marad más belőle, mint a kellemes állapot hiányolásának kellemetlensége, vagy a kellemetlen életszituációk dömpingje ami az életben vár ránk - ergó: elvágyódás az ITT és MOST-ból, csak mert volt máshogy is.

Az igazi belső csend szélviharban is fellelhető, az ITT és MOST nem pusztán ingerszegény pihentető állapot, hanem BÁRMI, ami épp jön, és jön, és jön és jön a maga sorrendjében.

A napfelkeltét az "Agy" közelében vártuk, ma reggel gyönyörű narancs színben mutatta meg magát. Megköszöntük, hogy itt lehettünk, ma délután ugyanis repülőre szálltunk és bevetettük magunkat a gyakorlat mezejére: hol is van az a nagy belső csend?

Melbourneben felhős, hideg, esős idő köszönött bennünket, a telefon aktiválása felhozta a külvilág minden zaját, forrongását és annak hullámai már tesztelték is a belső csend erejét, de a belső csendet nem kifelé kell bizonygatni, megmutatni, csakis befelé - a tanításokat dömpingelő Forrás felé, és megléte nem feltétlen attól függ, kifelé mi nyilvánul meg.

Jelenleg itt ülök egy nagy felkavarodás közepén és mosolygok...

Már eddig is sok mindent másként kezdtem csinálni, mint felépülésem része, most eldöntöttem, ha hazamegyek a belső tisztogatást külső tisztogatás fogja párhuzamosan kísérni - ergó: eddig azt tanultam szelektálni miből engedek be energiát, mit pakoljak a libigóga egyik felére, most abba is belefogok, hogy felmérjem mit bír el a libigóga másik fele: mi mindenben vegyek részt, kikkel, milyen mélységben...